Mától új rovat indul itt a blogon, a Kövületek, amelyben olyan klasszikusokat fogunk bemutatni, amelyek minden rétegzene és underground iránt érdeklődőknek afféle alapművek (legalábbis azok kellenének, hogy legyenek). És e rovatnak nem is lehetne méltóbb indítása, mint a svájci extrém metal legenda, a Celtic Frost nagy visszatérő albumának, a 2006-os Monotheist-nek a bemutatása, bár az azóta sajnos újra felbomlott csapat (R.I.P.) bármelyik albumáról lehetne írni (a Cold Lake kivételével).
A zenekar elődje az 1982-ben alapított thrash/black metal zenét játszó Hellhammer (mely szintén kultzenekar, nem összekeverendő a híres dobossal), amelynek 1984-es feloszlása után alapította meg a Celtic Frost-ot Thomas Gabriel Fischer (Tom G. Warrior) gitáros és Martin Eric Ain bőgős. Ezzel kezdődött el a leginkább extrém avantgárd metálként aposztrofált zenekar első korszaka, mely 1993-ig tartott, és számos későbbi black, death, doom és gothic metal bandára nagy hatással volt. Ekkoriban sokan megfordultak a zenekar háza táján, a dobosok közül legjelentősebb talán Reed St. Mark. Legendás kiadványokkal, a Morbid Tales és Emperor’s Return EP-kkel, valamint To Mega Therion és Into The Pandemonium nagylemezekkel megalapított hírnevét azonban az 1988-as, glam-et meglovagló Cold Lake albummal a zenekar tönkretette, számos rajongó elfordult tőlük, és azt már az alapokhoz visszatérni kívánó 1990-es Vanity/Nemesis albummal sem tudták helyrehozni, így három évre rá a Frost feloszlott.
A zenekart tehát mindenki eltemette, ám sokak meglepetésére az új évezred elején megtörtént az, amire senki nem számított: Fischer és Ain újra összeálltak, felvettek egy dobost (Franco Sesa) és egy gitárost (Erol Unala), és újra megalapították a Celtic Frostot! Mint említettem a bevezetőben, a csapat azóta sajnos ismét feloszlott (Tom Warrior jelenleg a Triptykon nevű zenekarában alkot, amely ígéretéhez híven az (új) Celtic Frost folytatása lesz), ám 2006-ban kiadták a cikkünk tárgyát is képező nagy visszatérő albumot, a Monotheist-et.
Hogy hogyan sikerült a visszatérés? Sokan sokmindenre számítottak, de hogy ennyire jó lesz és ekkorát fog ütni, arra talán kevesen! Ugyan már ez sem volt teljesen a régi CF, hisz az album stílusa sokkal inkább gótikus/doom metal, ám az biztos, hogy abban a legjobb. Az első két tétel, a Progeny és a Ground fenyegető, döngölő páros, súlyos riffekkel, amelyek megadják az alaphangulatot. Ezután következik az A Dying God Coming Into Human Flesh, amelyen inkább Martin Eric Ain éneke dominál, ellentétben a többi számmal, ahol Warrior baljós, sokszor kiábrándult és végtelenül szomorú kántálása adja meg leginkább az atmoszférát. Ez egy lassan hömpölygő, monoton, nyugodtnak tetsző, ám a közepe- és vége táján elemi erővel kitörő tétel, az album egyik legjobb alkotása, nem véletlenül készült ehhez videoklip! Ezt a Drown In Ashes követi, amely szintén lassabb, tiszta, szép női ének és a már említett, vele ellentétet képező kántálás vokálkettőse határozza meg a szám hangulatát. Az Os Abysmi Vel Daath („Csak a Halál biztos”, ezt Aleister Crowley-tól kölcsönözte az okkult iránt rajongó Fischer) újabb fenyegető, lassan hömpölygő nóta, számomra az album fénypontja a szám körülbelül közepénél lévő ambient-szerű betét miatt. Mintha csak a Drown In Ashes folytatása lenne, következik a még talán ennél is kiábrándultabb Obscured, amelyben ismét megjelenik a női ének, majd a földdöngető riffekkel operáló, rövidebb Domain Of Decay. Az Ain Elohim ismét az album egyik fénypontja, hosszú, ütős, súlyos tétel, amely szerintem a végén éri el csúcspontját. És el is érkeztünk az albumot záró monumentális műhöz (Tryptich), mely három tételre van bontva: az első az istenkáromló Totengott, amely azonban csak felvezetés a majd negyedórás, zseniális Synanoga Satanae nevű második részhez, melyben valósággal megelevenedik a Gonosz, és eljő az Apokalipszis, mely után semmi nem marad többé a Világmindenségben... Végül a záró tétel az instrumentális Winter/Requiem, mely egy gyönyörű 4 perces zene, ám mégis baljós hangulatot áraszt, és bár a hallószerveket megnyugtatja, a lelket nem...
Egy szóval, az album minden tekintetben megfelelt a régi rajongók általi elvárásnak, sőt, a több mint 1 órás Monotheist messze túlteljesített minden képzeleten. Ez egy kikerülhetetlen alapmű, olyan súlyos, fenyegető zene, amelyhez képest a legtöbb black metal anyag csak egyszerű nevetséges bohóckodás. Csakis az elejétől a végéig, fülhallgatóval ajánlott, hisz úgy elevenedik meg csak előttünk ez a végtelenül depresszív, sötét és kietlen látomás, ha az elsőtől az utolsó másodpercig, megszakítás nélkül hallgatjuk meg.
